A taxi kátyúkon bukdàcsolva suhant a reptérről a város fényeit követve. Vàlladra hajtottam sörtől és várakozástól zilált fejemet. Néha rád pillantottam, ha éppen össze tudtam szedni a bátorságomat, vagy az autó sötét ablakának tükrében fél szemmel kifigyeltem, mikor csukod be a szemedet, vagy fürkészed tekinteteddel a régi-új vidék elmosódó, torz képét. Ilyenkor hosszasabban is elnézhettelek- minden apró hibáját és tökéletességét a rég vàrt arcnak. Szerettem volna tudni, hogyan fogad minket a bölcs és tapasztalt város. Fájdalmas,
hamar szétfoszló làngolás strigulàjàt húzza be szerelmi anekdotái közé? Hagytam a jövőt. Helyette a jelen bizonytalansága ébredt fel.
Hiàba tettem szívedre a kezemet, heves dobogásából,kósza ütemeiből nem tudtam kivenni a valós üzenetet.Az újszerű helyzet izgalma, vagy a fájdalmas csalódás akarja kilökni mellkasod szorítása közül az örökmozgó gépezetet?
Bolond és szórakozott voltam, szégyelltem is magamat, sehogysem tudtam elfátyolozni a gyerekes túlbuzgást. Máshogy akartam kifejezni: "Igen! Ez az a bizonyos.( mondogatjuk sokszor a nagy igazságot, de persze minden utólag derül ki) De tudod, mennyire félek?" Nem akartam, hogy tudd, mennyire.
Szerettem volna egy puszta ölelés legközelibb pillanatát megállítani. Semmi többet. Felőlem betemethet még öt földréteg, és a felettünk elszàlló több ezer év, mindenki utazhat a Marsra, feltalàlhatjàk közben a teleportàlást, a rák ellenszerét- nem akarom tudni a jövőt.
Görcsösen szorítottam meg a kezedet, vagy éppen a térdedet, mindegy hogy hol, csak valahol hadd érjek hozzád.
Aztàn- "Te kis idealista, naiv lélek!"- korholtam magam- nyugodtabb lehetnél, ha belátnád hogy az örökös megszokás és az unalom közé szorítjuk be a pillanat törtrészét- nevezd boldogságnak, vagy aminek akarod. Mègis ki vagy te, hogy elnyújtsd azt?"
Már a belvárosban voltunk- te hol az utat nézted, hol pedig a taxis szeme láttára akartál heves csókolózàsba kezdeni. Szörnyen zavarban voltam.
Mindennek a távoli végére gondoltam,és nem az édes kezdetre-de mosolyogtam, mert megint tetszett az illatod és hogy többször mélyen a szemembe nézve bizonygattàl valamit- a legédesebb csöndben. Nem voltam kivàncsi a szavak múló igazára. Szótlanul vallottál, hajam tövét cirógatva a fülem mögött.
Az ember rövid életének felét hasztalan, választ nem igazàn váró kérdések töltik ki.
Mi lesz ha egyszer kiszállunk abból a bizonyos taxiból...
Mennyi az ára a közös útnak, és csak a férfi fizet? Egymás csomagjával indulunk majd tovább?
Ki süpped bele örökre a hátsó ülés elnyűtt műbőr huzatába? És ha túl szorosra húzzuk a biztonsági övet, hogyan szabadulunk a végtelen út émelyítő kanyaraitól? Körforgalmaiban fölösleges köreinket mikor szakítjuk meg egy jobb indexszel?
A szánalomra méltó néma kétségbeesésből a taxi egy bal kanyar utàni erős fékezése zökkentett ki. Damjanich utca, két kapuval lejjebb az úticélnál. A taxis segìtett kiszedni a csomagokat. Az egyik táskádat fölvettem, a liftig fel sem tűnt, hogy mennyire nyomja a vállamat.
A mosoly mögött ijedten néztünk magunkra, majd egymásra a tükörben. A kabin ajtaja nyikorogva csapódott ki, mi pedig magunkkal vittük a súlyos csomagokat az üvegajtón túlra. ...
