Feledtél

Feledtél.

A magány éleset vág belém, ha az utcán idegen arcot látok.

A körvonalak téged idéznek. Nem vagy más, mint átok.

Míg káprázik a szem s a szív, nincs gyönyörűbb pillanat.

Nem te voltál. Nem is voltál. És csak vágy és kín maradt.

Őrület

Üres tekintet, megrendült hit,
az egész napom csak egy jónak hitt

őrület.

Késő őszi kaland

Itt vagy. 
Sebesen rohanó felhőkkel jöttél, 
Levelekkel, miket lábamnak löktél, 
Pirosítod arcom, hűtöd karomat. 
Árnyad elfedi monoton napomat. 
Sírsz helyettem, mély tócsákba mártasz. 
Tudnod kell, hogy nekem nem árthatsz. 
Múló jelen vagy, távozó vendég. 
Tavaszra nem leszel más, csak emlék.

Férfi? Nem!

Unlak. Igen, téged, te kigyúrt, sovány, szőke, barna.

Én lennék az Istennek a legnagyobbik barma?

Engem még naponta korbácsol a karma,

Neked meg mindegy, hogy jobbra mész vagy balra.

Jó ha az embert vezeti a farka...
Én csak bordaként szorulok a bal és jobb oldalra...

Dühöm nem fér bele eme kicsiny dalba,

Hogy a nő mindig omega, a férfi meg az alfa.

Hold-dal

Duna partján szédeleg a késő nyári remény

Lábujjhegyen fáknak dőlve sóhajt nagyot szegény.

Csendben lépked, nem is pisszen, meg ne hallja senki,

Így indul el rejtekéről mámor magot vetni.

Messze nem jut, meg-megállva bámulja a holdat,

Kiesik a mag kezéből. "Elvetem majd holnap."

Nyújtózik, majd szárnyra kap a remegő sugárral.

Lám a remény is tovább áll, nincs ennél butább dal...

Solen

Ez az élet a fény és te végzetet adtál
A sötét fel is éled. A tétova napnál
Halovány színű rózsa a szíve az égnek,
Horizont alatt suttogó fénycsövek égnek.
Ha dereng és a pirkadat pisszen és inte,
Vörös álom alól a világ kitekinte.
Fejet hajt, begubózva kifárad a holdad.
Örök tegnapok kis szekerébe pakoltad
Kifelejtve a múlt kikopott teli zsákját.
Fel is ölti az égitest sárga ruháját.
A te hajnalod tiszta reménye feléleszt,
Gyere ménesed fogd be a Most szekeréhez.

Különbség

Nem járt a villamos. Az Oktogontól elindultam a Nyugati pályaudvar felé. Hm, hm. Otthon üres a hűtő-figyelmeztetett szintén üres gyomrom egy halk morgással. Vettem egy olcsó kenyeret, meg egy teavajat. Továbbindultam. A körút kapualjaiban sorra figyeltem az utca meggyötört harcosait.

Végül is majdnem lakás. Viszonyítás kérdése, hogy a kapu melyik oldala a kinn és a benn.

Egy nő vonalzóval és alkoholos filccel gondosan megszerkesztett, kartontáblán virító sablonszöveg mögé bújva írt. Valamit. Egy kis könyvbe.

 A következő egy férfi volt. Fekete eldobható borotvával, harmadik nehézségi fokozaton űzte a szőrtelenítést csontos, beesett arcán. Tükör víz és borotvahab nélkül. 

Továbbhaladva egy férfit láttam, amint egy műanyag palackkal elmélyedten ütötte a padkán élete  ritmusát.

Végül egy úrra lettem figyelmes. Csak állt az utcán és nézett maga elé mereven. Műrafia szatyrai kezében öregségben, szakadtságban és ürességben keltek vele versenyre.

Fáradt voltam. Gyomrom kavargott, gondolataimat pedig sehogy sem tudtam kiverni a fejemből.

Aztán eszembe jutott a jegyzetfüzetem, amibe éppen írok. Ránéztem a két napja borotvált lábamra, mondjuk ezt én nehezítés nélkül követtem el. Hangszernek tökéletes volt ìgy is. A vonatpadlón doboltam halkan, miközben a mellettünk elsuhanó sötét tájat követtem egyre fáradtabb szemeimmel.

Tehát semmivel sem vagyunk különbek egymásnál. Írunk, borotválkozunk, zenélünk, hallgatunk, vagy éhezünk. Ma a küszöb egyik felén, holnap a másikon.

Csendes éj

A terasz éjjeli csendjébe menekülve vártam, hogy belém is egy kevés nyugalom költözzön. A távolban kutyák ugattak, én a cigaretta papírral zörögtem. Mégsem volt csönd. Bennem a kétség ordított. Jóval hangosabbnak találtam a kutyáknál, bár ezt mégsem hallották a szomszéd utcában. A dohány sercegve parázslott és a  füst ugyanolyan némán távozott belőlem, mint ahogyan beszívtam. A kiáramló füstöt még kíváncsian szűrte át az éjjeli homály, hátha talál benne valamit, de az üres volt és hallgatag. Ami benn volt, még a füsttel sem szökött ki. A bort amit ittam, a mosogatóba öntöttem, így néztem végig, ahogy utolsó csepp boldogságom is kanyarogva elvész a lefolyóban.

Sziv-ritmus-zavar

Te üres, te kongó, te sokszor csapongó.

Mondd mit akarsz?

 Mondd mi ez a ritmus?

Ez a monoton taktus,

ez a végtelen kalapálás,

belső kiabálás.

Én sem értem,  másnak hogy menne? 

Nézel magamba rettegve...

 Dobbanásod mikor okoz földöntúli perceket? 

Bájolóra

Kiterített ruha szárad,
viharos szél tépi a fákat, 
teraszon ülve érnek a vágyak, 
sóhajtó szívek egyre csak fájnak.
Eső ha mossa, tisztára kérem, 
napsugár ragyogjon fenn a kék égen.
Borút ne lásson mind aki szeret, 
ez nem is dörgés, az Isten csak nevet.

Bogármese felnőtteknek

Az Isten teremtett világot, áfa nélkül, minden,

Mellékhatást csapott hozzá bérmentve és ingyen.

Olvassátok máskor el az apróbetűs részt is.

Hisz` akkor sem volt még senkiben szúnyogcsípés fétis.

Szóval a szerződésben benne voltak szúnyogok és legyek.

 Én nem voltam ott kérem, csak hogy halk megjegyzést tegyek.

De zümmögtek a szúnyogok, lettek is a legyek,

Kényszerítettek rá, hogy rovarirtót vegyek.

Szembefújva hatásos- gondoltam a chemotox,

Légypapírra ragadt szájjal pár csúnya szót bemotyogsz.

Nyamvadt szárnyas szemétládák ki lesz nyomva beletek!

Minden este tapétázom kis szobámat veletek.

Itt egy vérfolt, ott egy trancsír elrettentő példának,

Vagy a sarokban a kaszáspókok mindenkit megdézsmálnak!

Kutyák helyett őket tartom, nem kell rájuk szájkosár,

Éjszakánként prédát lesnek ökörnyáluk vánkosán.

Nesztek koszlott szúró-szívó pápaszemes banda!

Háborút is akartatok? Gyertek ki a gangra!

Fokozhatnám mérgemet, ez már düh a köbön,

Nézzük inkább kik laknak itt: Szúnyog Irma, s Légy Ödön.

Irma nem szívesen emlékszik a szúnyog gyerekkorra.

Soraim közt kitérnék egy vérző gyerekorra.

 Rossz élménye álmaiban vissza tér újra meg újra,

Évek óta masszívan szív, de jó lenne ha ki is fújna.

Össze kéne magad szedni. A nagykönyvben is meg van írva:

Lakásomban wellness rehab, töltsd fel magad drága Irma!

Ödön a légy nyugdíjas és szárnyaszegett egyén.

Végighajszolták a testét tizenkilenc megyén.

Tapogatójából lassan minden foga kiverve.

Persze hogy így öregesen szintén nálam pihenne.

Nagy a család, remek, akkor elfoglalnám ágyamat.

Pár perc múlva hallhatom a zümmögő kis szárnyakat.

Ödön számban keres meleg, éjszakai zugot,

Irma bokám felett mardos, legyek most már nyugodt.

Csapkodok egy fél órát, erőm sincsen összerogyni.

Ezt is persze túléli a narkós meg az öreg trotyli.

Gondolatban szárnyaikat lassan, egyenként levágtam,

Hálózsákban füldugóval életmentő reggelt vártam.

Nem jött mégsem, begurultam. Senkit nem kínozok önként,

Mégis falra kellett csapnom szegény Irmát és Ödönkét.

Dühöm elszállt- a holttesteket zsebkendőbe tettem.

Gyilkos mivoltomat belül mélyen megvetettem.

Másnap jött a bosszú, amit egyáltalán nem vártam.

Hősi holtak családjával leltem magam egy ágyban.

Csíp és züm, úristen! több tucatnyi ellenség.

Eljöttek, hogy szeretteik becsületét megmentsék.

Lábaimon harminchárom viszkető és piros folt.

Fogadni is mernék rá, hogy Irma apja is ott volt.

Ödön bácsi annak előtt nagy amigo lehetett.

Dús hajamba költöztetett ötvenhárom gyereket.

Szakasztott az apja volt mind az ötvenhárom

Máig is boldogan élnek fülemen és számon.

Jó hír, avagy ennyit még ki lehet hozni egy pasiból...

-szerelmi bánat-

Egy a bibi,

megcsalt Tibi.

Rád godolván drága Tibor,

Ismeretlen szó a vigyor.

Nem is tudom, Tibi óta,

Vagyok ilyen idióta?

Ajkam míg hörpinti borom,

Érted sírok, ó Tiborom.

Az új szerető neve Borka.

Forduljál már föl Tiborka!

Elillan e ború tán,

Van élet Tibor után!

Otthon

Hazatérés. Édes az otthon. 
A kapuban a hetedik sörömet bontom.

Szorul a zár és nyikorog az ajtó. 
A szigetelés szinte semmitmondó.

 Kicsinyke előtér, szétdobált cipők,
 reggel a tükör előtt elbaszott idők

 maradványa a halom púder és  az otthagyott kávé. 
világháborús romok kábé.

És a 2 hetes mosatlan. Női sikerem majdnem hogy osztatlan.

 Hálószoba ajtó nyílna ha tudna, 
hat kupac ruhán könnyen átbukva

 benn a hálóban célt érek, 
lefekvéshez ágyat remélek.

Ki se látszik. Még több ruhakupac.
A sötétben nyögve lámpa után kutatsz.

Bassza meg még áram sincsen.
Két kis mécses kicsiny kincsem...

Kezem leég gyertya lángol, 
elég is volt már a mából.

Hajnal négy van. Most lefekszem. 
Húgyhólyagommal veszekszem.

Fürdőszoba: újabb irány. 
Szennyesemben itt sincs hiány,

nehezìtés: részeg vagyok, 
erről persze nyomot hagyok...

Konstatálom helyzetem, 
kissé szétszórt életem

lelki gondra utalhat.? 
Áh, a  zseni csak káoszt uralhat.

A tükröm mindig stabil támpont.  
Önkritikám gyakran rám ront.

Kedvenc hobbim: fikázd magad. 
Önbizalmam ettől dagad.

A lényeg mégis hogy rólam szól a nóta. 
Feltűnéstől viszketek már gyerekkorom óta.

 Az önsanyargatás amolyan speckó női dolog, 
bennem zúzós technora tombolnak a hormonok.

 Kattog az agyam... legújabb heppem: 
Vagy rossz a tükör vagy rohadt kövér lettem.

 Marad a második verzió, 
az egyéni perverzió.

 Halljuk a rigmust, figyeljetek lányok! 
Nem menő a páros, hogy zabálok és hányok...

Csupa háj, meg kibuggyanó felesleg. 
Sokáig kell a bordáimat keresned.

Pufi az arc és méretes a toka. 
Ennek a romlásnak csak te vagy az oka.

Bennem tömör a gyönyör, Rénoair álma. 
Bár lehetnék éjjelente ágyában a párna.

S ha fogyni kell, hát legyen, elkezdem én már ma, 
s lelkesen harapok a sárgarépámba...

A cappucinó szelet ott figyel a pulton. 
Merengek a cukortól keserédes múlton:

Habos répatorta és milka csoki hegyek.. .
szörnyen távol áll tőlem, hogy ilyeneket egyek.

Megvan a messzi cél : 10 kiló mínuszba.
Biztosan váltani akarok a piszkafa stílusra?

Szörnyű dilemma: nagy cici, nagy has,
plusz önbizalom szinten egy óriási agyfasz,

Vagy nádszál vékonyan ribizli cicikkel?

Ez senkinek nem jön be! Fogyni csak picit kell!