Különbség

Nem járt a villamos. Az Oktogontól elindultam a Nyugati pályaudvar felé. Hm, hm. Otthon üres a hűtő-figyelmeztetett szintén üres gyomrom egy halk morgással. Vettem egy olcsó kenyeret, meg egy teavajat. Továbbindultam. A körút kapualjaiban sorra figyeltem az utca meggyötört harcosait.

Végül is majdnem lakás. Viszonyítás kérdése, hogy a kapu melyik oldala a kinn és a benn.

Egy nő vonalzóval és alkoholos filccel gondosan megszerkesztett, kartontáblán virító sablonszöveg mögé bújva írt. Valamit. Egy kis könyvbe.

 A következő egy férfi volt. Fekete eldobható borotvával, harmadik nehézségi fokozaton űzte a szőrtelenítést csontos, beesett arcán. Tükör víz és borotvahab nélkül. 

Továbbhaladva egy férfit láttam, amint egy műanyag palackkal elmélyedten ütötte a padkán élete  ritmusát.

Végül egy úrra lettem figyelmes. Csak állt az utcán és nézett maga elé mereven. Műrafia szatyrai kezében öregségben, szakadtságban és ürességben keltek vele versenyre.

Fáradt voltam. Gyomrom kavargott, gondolataimat pedig sehogy sem tudtam kiverni a fejemből.

Aztán eszembe jutott a jegyzetfüzetem, amibe éppen írok. Ránéztem a két napja borotvált lábamra, mondjuk ezt én nehezítés nélkül követtem el. Hangszernek tökéletes volt ìgy is. A vonatpadlón doboltam halkan, miközben a mellettünk elsuhanó sötét tájat követtem egyre fáradtabb szemeimmel.

Tehát semmivel sem vagyunk különbek egymásnál. Írunk, borotválkozunk, zenélünk, hallgatunk, vagy éhezünk. Ma a küszöb egyik felén, holnap a másikon.