Matrac meditáció

Elég három perc magadban

nyitott könny a csukott szemben.

Pokróc szuszog, lepke perdül.

szem-pillasor ha rebben.

Izgő-mozgó zord ágy-kupac

haloványan dobban.

Lábujj mozdul, miért mozdul-

lassan, vontatottan?

A világ enyém, mégis távol,

rezgő kard az elme.

Szívbe szúrva nem nyugszik.

Egyre kínoz ő. Kegyelme

nincs és azt hiszem

csak percek vannak hátra.

Három, öt, száz, végtelen.

Nincs szó mi futna számra.

Félelem

higgyék el nekem,  hogy egyáltalán nem akartam sürgetni a dolgot. lehet hogy túllőttem egy bizonyos határon. igen ez bizonyos. de nagy baj nem történhetett volna. ez nem olyan mint egy nyolcsávos autópályán randalírozni. kötött pályás útvonal. évekig nem volt semmi bajom. huszonöt éve ültem be az első mozdonyba. imádtam megállni. elindulni, dudálni és hallgatni az ide-oda zötykölődést. nem mondom hogy izgalmas életpálya a kötött pálya, de még Sturovóig is eljutottam. az egészet az a nyamvadt visszapillantó tükör okozta, egy szerencsétlen mozdonyvezetőt hoztak olyan kínos  helyzetbe, egy olyan használati tárggyal aminek egy vonaton számomra semmi funkciója., kérem itt nincs előzés, csak esetleg másik vágányon de annak semmi köze az enyémhez. aljas rágalom, nem tévesztettem pályát, minek nekem tükör amikor a vonaton egyedül nekem szabad áthágnom azt a szigorú szabályt hogy vonatablakon kihajolni tilos?

az úgy volt hogy egy zöld  legelő mellett robogtam el a ceglédi vonalon, bocik meg bárányok is voltak és én az állatokra mindig odafigyelek. de több ideig szerettem volna csodálni őket, mint ameddig a vonatablakból láttam. mellettem ült a vezető kalauz, mégsem hajolhattam ki bajuszlobogtatva szentimentális hangulatban a vezetőfülke ablakán, csak úgy. ez presztizs kérdés. erőltetett rutinossággal belesandítottam  a visszapillantóba, sajnos túl sokáig, és a foltos bocik helyett a szűkülő teret láttam magam mögött és a robusztus vagonokat, mind engem követtek, és mögöttem összefolyt a megszokott sínpár az ismeretlen utakkal. bumm, neki! ekkor a legmagasabb sebességre váltottam, és igen, igazgató úr, Szolnokig 210 kilométerperórás sebességgel végigszáguldottam, megállás nélkül, egy személyvonattal. értse meg . megijedtem hogy utoléri a mozdonyt is a vég , alattam is szétfolyik a sínpár és akkor mindennek annyi…

 felmondását elfogadom.

Második tavasz, kissé északra

lehet idegen is az otthont idéző kutyatej,

sárga fejek közt áthidaló fűszálakkal,

 ebbe kapaszkodhat.

lehet idegen is  a zöld pulóverem,

még szinte poggyászmeleg

otthoni vállfára akasztottad.

ezzel a mozdulattal te is lehetsz idegen,

kedvetlen függőségbe gyötört.

pedig azt mondtad: ide a tavaszt hoztad

A tükörkép szembeköp

már megint hitegetsz. magadat és engem.

ha kitartó vagy, átfakul igazsággá

a reszkető piros erőlködés.

próbálod a  tányéromra  vágni a nagyobb szeletet.

körmöket visszahúzva simogatsz.

 félőrülten,vadul  nevetve hirdeted  vágyaidat,

sötétben és retinaizzasztó fényben is meg kell hogy találjalak.

látszatból törődsz,ez a kedvenced,hogy elhitesd magaddal, nem születtél hulladéknak.

 üres zacskókból osztogatsz többször használt  szavakat,

 lejárt negédes önfeláldozást, töltve  karamell önzéssel,

 ezt nem mosod  ki a fogak közül.

így rohadsz el szájtól szívig, nálad csak elvileg, nem elveik  tartoznak össze.

 cukorbeteg vagy inzulin nélkül,ezek az avas ajkak az ésszel mozognak

mint  szalagkorlátnak döntött erkölcs  egy tízesért.

a hazugság már őszintére színezve.

 így válsz maszatos, végül rikító naranccsá,

tele muslincákkal. azok a szarra is rámennek.

mindenki rád figyel, én is,

mind megettük a reklámodat.  egészen kellemes műanyag.

 most már ez lesz. ne variálj. azért egy tükröt legalább hagyj a lakásban.

Csendélet

Hervadt virágok közt üresen kong a konyha.
Hullámzó füst szorul a sárguló plafonra.
Zúg a hűtő. Száradó edények
Közt szomjazó poharak henyélnek.
A gáz elzárva. Cigaretta serceg.
Ablakrésen át suhannak a késő esti percek.
Két kopott hokedli piros festéke.
Egy helyben rohan a majdani vesztébe.
Hideg fény árad. Otthona műanyag lámpabúra.
Élesen világít a derengő mélabúra.

Túlidealizált kép

Egy férfi áll rajta.
Kezében virág. Valaki hozzáért vizes kézzel a vászonhoz. A ciklámenek elfolytak.
Mintha a csokor hervadna.

Arcán lágy mosoly.
Szája szegletébe görbe vonalat rajzolt egy rosszcsont, mikor nem látták.
Most megtört fáradt, komoly.

Négy éve áll ott, kiszorítva másokat.
Megnézték sokan és csodálták az aprólékos munkát, a finom vonalakat.
Egy kutató kijelentette: másolat.

 Borzalmas arányait tekintve,
stílusokba be nem sorolható kicsinyes mázolmány, giccs.
Utasításra a gondnok a raktárba bevitte.

A megnyitón láttam először.
Álmomban sokszor megjelent, nem szólt, csak a vászon emelkedett,
sóhajtott az akvarell- redőkből.

Az aranyozott keret mereven őrzi alakját.
Végignézte a művészt, hogy küzd, és alkot. Aztán egy éjjel megsúgta:
 fáj a szíve, mert tökéletesnek akarták.

Olcsó és cinikus, avagy boncolgassunk közmondást a vakítás fényében

Olcsó húsnak híg a leve.

Olcsó húsnak szój a fele.

Olcsó húsnak löncs a neve.

Olcsó húst a proli vegye.

"Occó zokni!" Tudja hova tegye...

Olcsó csoki! Lejárt három hete.

Az olcsó kínai cipődet egy koreai kislány varrta. Egy hajón.

Kézzel. Negyed dollárért. Négyezer forintért drága volt vajon?

Olcsó mosolyból hiányzik a fogak fele.

Olcsó torz tükörben nő az Ön-érzete.

Olcsó. Francokat! Ingyen digitális csatornák!

Kérem a műsorhoz  a kötelet is csatolják...

Olcsó áram, víg a megye.

Olcsó hírnek blöff a fele. (a másik fele hazugság)

Olcsó az előfizu, olcsó a telefon.

A fiamat hűségből megkapja a Telekom.

Olcsó az áram, tréfa a fele-vagy még a fele se.

Nagypapának olcsó a Spar Budget felese.

Olcsó országomban terpesztem a seggem.

Olcsó poénokon kell minden nap nevetnem.

Olcsó tejpornak vizezett a fele.

Fenét iszom ilyet, egye meg a fene!

Olcsó diplomának plágium a fele.

Olcsó stadion. Az embernek kifordul a bele.

Olcsó szavak. Drága Miniszterelnök Úr!

Az ország, melyre esküdött most zokog, mert ön félrekúr.

Olcsó nőnek kurva a neve.

Olcsó férfi? Áh, olyan nincs.

Olcsó a lelkem, felőlem viheted,

hogyha előlegbe a mozit kifizeted.

Olcsón vigyél a mekibe kuponnal.

Én fizessek azért, mert dugnál a húgommal?

Olcsó ruhák mellett kaphatók az olcsó megunt álmok:

"Olcsón, pedagógus pályámtól szívesen megválok"

Olcsón tied lehet (hitelre) a te saját világod.

Még olcsóbb, habemutatod az érvényes diákod.

Olcsón vedd meg már most a koporsód, a virágod.

Vagy harminc éves korodra az összeget elpiálod.

Olcsó sörnek víz a fele.

Olcsó lakáskocsma. Felejtsed elfele.

Olcsó cigi-aluljáró-töröktől.

"Az ajtódon, megjegyzem, a tüdőrák dörömböl."

Olcsó a gyógyszer, az elláttás, a TB.

Olcsó pizza, enedzsidrink, mekmenü estébé...

Olcsó a gerinc. Vegyél már magadnak!

Az ilyen hiányosságok csak szűk körben aratnak.

Ne fordulj magadba. Ne legyél eretnek.

Add el magad nyugodtan nyugatnak és keletnek.

Mi vagy te, filmsztár, hogy drágán add az életed?

Kettőhuszas órabérért tedd össze a két kezed!

Jaj, drágám, nincs semmi baj! Holnap megyünk a Teszkóba!

Kiábrándult valóság

Hulló képzelet, múló fény

és lassan lepergő fáradt szemhéj.

Szemhéj alatt megbúvó könny

és mélységesen mély közöny.

Közönnyel teli a tükörben a tekintet.

Hiába könny, görcsösen semmit erőltet.

Erőltetni a semmit nem szabad.

Könny szárad, semerre sem szalad.

Szalad az idő, érd utol a rohanást.

Magadat szeresd mindig.

Magadat.

Soha mást.

Ez csak

Felejts el mindent. Mindent, ha kérhetem.

Ez semmi. Csak minden. Ez széttép. Csak képzelem.

Csak válna már semmissé tébolyult képzetem.

Mert minden van benne. Csak egy nincsen:  értelem.

Esettanulmány

Most még ihatsz. Mondták nekem.

Nem látszik meg egy húsz évesen.

Ja, lecsúszik egy pár pohár bor.

Belefér...ez modern kor.

Most túl sok az izgalom.

Jövőkép? Nem firtatom...

Hogy? Terveim? Azok mindig vannak.

Csak egy bort, hagyj, hogy kibonthassak.

Aztán mondom. Várj, míg öntöm.

Na jó, ha mondod,  a felét magamba döntöm.

Na, a terveknél tartottam.

Sok elméletet alkottam,

még egyenlőre nem sikerült.

Nézd már! Nem megint kiürült?

Kicsit a fejem is. Inkább lefekszem aludni....

Utolsó akkord

A Magány, az öreg cimbora vele ballagott.

Talpa alatt  a Bánat jajgatott.

A világot vékony könnyfátyol mögül leste.

Motelba lépett és ott érte az este.

Szobát kért az emeletre,

a portás a vállát veregetve

Kísérte fel. Először életében

Úgy érezte nincs egyedül, lényegében...

Leült komoran, kis zenét hallgatott

volna de a tű csak elnyűtten lemezt szaggatott.

Evett volna, de savanyúnak ízlett

minden falat. Csak csendesen legyintett.

Kért még egy pezsgőt- fájdalmasan felsziszegett,

s a mentőt hívta. (Mindent kifizetett.)

Az ágyba dőlt és már fél füllel sem hallotta:

Kottáját a Karmester csendben behajtotta.

Csönd, biztonsági övvel átkötve

A taxi kátyúkon bukdàcsolva suhant a reptérről a város fényeit követve. Vàlladra hajtottam sörtől és várakozástól zilált fejemet. Néha rád pillantottam, ha éppen össze tudtam szedni a bátorságomat, vagy az autó sötét ablakának tükrében fél szemmel kifigyeltem, mikor csukod be a szemedet, vagy fürkészed tekinteteddel a régi-új vidék elmosódó, torz képét. Ilyenkor hosszasabban is elnézhettelek- minden apró hibáját és tökéletességét a rég vàrt arcnak. Szerettem volna tudni, hogyan fogad minket a bölcs és tapasztalt város. Fájdalmas,
hamar szétfoszló làngolás strigulàjàt húzza be szerelmi anekdotái közé? Hagytam a jövőt. Helyette a jelen bizonytalansága ébredt fel.
Hiàba tettem szívedre a kezemet, heves dobogásából,kósza ütemeiből nem tudtam kivenni a valós üzenetet.Az újszerű helyzet izgalma, vagy a fájdalmas csalódás akarja kilökni mellkasod szorítása közül az örökmozgó gépezetet?
Bolond és szórakozott voltam, szégyelltem is magamat, sehogysem tudtam elfátyolozni a  gyerekes túlbuzgást. Máshogy akartam kifejezni: "Igen! Ez az a bizonyos.( mondogatjuk sokszor a nagy igazságot, de persze minden utólag derül ki) De tudod, mennyire félek?" Nem akartam, hogy tudd, mennyire.
Szerettem volna egy puszta ölelés legközelibb pillanatát megállítani. Semmi többet. Felőlem betemethet még öt földréteg, és a felettünk elszàlló több ezer év, mindenki utazhat a Marsra, feltalàlhatjàk közben a teleportàlást, a rák ellenszerét- nem akarom tudni a jövőt.
Görcsösen szorítottam meg a kezedet, vagy éppen a térdedet, mindegy hogy hol, csak valahol hadd érjek hozzád.
Aztàn- "Te kis idealista, naiv lélek!"- korholtam magam- nyugodtabb lehetnél, ha belátnád hogy az örökös megszokás és az unalom közé szorítjuk be a pillanat törtrészét- nevezd boldogságnak, vagy aminek akarod. Mègis ki vagy te, hogy elnyújtsd azt?"
Már a belvárosban voltunk- te hol az utat nézted, hol pedig a taxis szeme láttára akartál heves csókolózàsba kezdeni. Szörnyen zavarban voltam.
Mindennek a távoli végére gondoltam,és nem az édes kezdetre-de mosolyogtam, mert megint tetszett az illatod és hogy többször mélyen a szemembe nézve bizonygattàl valamit- a legédesebb csöndben. Nem voltam kivàncsi a szavak múló igazára. Szótlanul vallottál, hajam tövét cirógatva a fülem mögött.
Az ember rövid életének felét hasztalan, választ nem igazàn váró kérdések töltik ki.
Mi lesz ha egyszer kiszállunk abból a bizonyos taxiból...
Mennyi az ára a közös útnak, és csak a férfi fizet? Egymás csomagjával indulunk majd tovább?
Ki süpped bele örökre a hátsó ülés elnyűtt műbőr huzatába? És ha túl szorosra húzzuk a biztonsági övet, hogyan szabadulunk a végtelen út émelyítő kanyaraitól? Körforgalmaiban fölösleges köreinket mikor szakítjuk meg egy jobb indexszel?
A szánalomra méltó néma kétségbeesésből a taxi egy bal kanyar utàni erős fékezése zökkentett ki. Damjanich utca, két kapuval lejjebb az úticélnál. A taxis segìtett kiszedni a csomagokat. Az egyik táskádat fölvettem, a liftig fel sem tűnt, hogy mennyire nyomja a vállamat.
A mosoly mögött ijedten néztünk magunkra, majd egymásra a tükörben. A kabin ajtaja nyikorogva csapódott ki, mi pedig magunkkal vittük a súlyos csomagokat az üvegajtón túlra. ...

Megvetett (v)ágy

Test-szerelem
Elveszett érzelem

Repülés nélkülem
Ingedben vétkezem
Becsület? Nem tudom
Alantas fogalom
Nincs szükség ez érzetre
Csak a vágy tüze égesse

Titkaimat

Titkaimat a zsebedbe gyömöszöltem. Kimosott papírzsebkendők és száraz dohánydarabok közé kerültek, A sárga kifogyott öngyújtó a zseb sarkába szorította őket. Szinte àtütnek a farmer szálai között.
Titkaimat a fejedre költöztettem. Egymàsba gabalyodott szőke tincsek között ülnek, rejtve, egy korban veled éppen egyenlő anyajegyet takarva valahol a halàntékod közelében.
Titkaimat kezedbe tettem. A markàns, tömzsi ujjak hajlatába, sebzett kézfej a borítása. Életvonalakba folynak, a szorosra vált ökölben megkötnek.
 A tenyér mélyedései lassan átformálódnak.