Félelem

higgyék el nekem,  hogy egyáltalán nem akartam sürgetni a dolgot. lehet hogy túllőttem egy bizonyos határon. igen ez bizonyos. de nagy baj nem történhetett volna. ez nem olyan mint egy nyolcsávos autópályán randalírozni. kötött pályás útvonal. évekig nem volt semmi bajom. huszonöt éve ültem be az első mozdonyba. imádtam megállni. elindulni, dudálni és hallgatni az ide-oda zötykölődést. nem mondom hogy izgalmas életpálya a kötött pálya, de még Sturovóig is eljutottam. az egészet az a nyamvadt visszapillantó tükör okozta, egy szerencsétlen mozdonyvezetőt hoztak olyan kínos  helyzetbe, egy olyan használati tárggyal aminek egy vonaton számomra semmi funkciója., kérem itt nincs előzés, csak esetleg másik vágányon de annak semmi köze az enyémhez. aljas rágalom, nem tévesztettem pályát, minek nekem tükör amikor a vonaton egyedül nekem szabad áthágnom azt a szigorú szabályt hogy vonatablakon kihajolni tilos?

az úgy volt hogy egy zöld  legelő mellett robogtam el a ceglédi vonalon, bocik meg bárányok is voltak és én az állatokra mindig odafigyelek. de több ideig szerettem volna csodálni őket, mint ameddig a vonatablakból láttam. mellettem ült a vezető kalauz, mégsem hajolhattam ki bajuszlobogtatva szentimentális hangulatban a vezetőfülke ablakán, csak úgy. ez presztizs kérdés. erőltetett rutinossággal belesandítottam  a visszapillantóba, sajnos túl sokáig, és a foltos bocik helyett a szűkülő teret láttam magam mögött és a robusztus vagonokat, mind engem követtek, és mögöttem összefolyt a megszokott sínpár az ismeretlen utakkal. bumm, neki! ekkor a legmagasabb sebességre váltottam, és igen, igazgató úr, Szolnokig 210 kilométerperórás sebességgel végigszáguldottam, megállás nélkül, egy személyvonattal. értse meg . megijedtem hogy utoléri a mozdonyt is a vég , alattam is szétfolyik a sínpár és akkor mindennek annyi…

 felmondását elfogadom.