higgyék el nekem, hogy egyáltalán nem akartam sürgetni a dolgot.
lehet hogy túllőttem egy bizonyos határon. igen ez bizonyos. de nagy baj nem
történhetett volna. ez nem olyan mint egy nyolcsávos autópályán randalírozni.
kötött pályás útvonal. évekig nem volt semmi bajom. huszonöt éve ültem be az
első mozdonyba. imádtam megállni. elindulni, dudálni és hallgatni az ide-oda zötykölődést.
nem mondom hogy izgalmas életpálya a kötött pálya, de még Sturovóig is
eljutottam. az egészet az a nyamvadt visszapillantó tükör okozta, egy
szerencsétlen mozdonyvezetőt hoztak olyan kínos
helyzetbe, egy olyan használati tárggyal aminek egy vonaton számomra
semmi funkciója., kérem itt nincs előzés, csak esetleg másik vágányon de annak
semmi köze az enyémhez. aljas rágalom, nem tévesztettem pályát, minek nekem
tükör amikor a vonaton egyedül nekem szabad áthágnom azt a szigorú szabályt hogy
vonatablakon kihajolni tilos?
az úgy volt hogy egy zöld
legelő mellett robogtam el a ceglédi vonalon, bocik meg bárányok is voltak
és én az állatokra mindig odafigyelek. de több ideig szerettem volna csodálni őket,
mint ameddig a vonatablakból láttam. mellettem ült a vezető kalauz, mégsem
hajolhattam ki bajuszlobogtatva szentimentális hangulatban a vezetőfülke
ablakán, csak úgy. ez presztizs kérdés. erőltetett rutinossággal
belesandítottam a visszapillantóba,
sajnos túl sokáig, és a foltos bocik helyett a szűkülő teret láttam magam
mögött és a robusztus vagonokat, mind engem követtek, és mögöttem összefolyt a
megszokott sínpár az ismeretlen utakkal. bumm, neki! ekkor a legmagasabb
sebességre váltottam, és igen, igazgató úr, Szolnokig 210 kilométerperórás
sebességgel végigszáguldottam, megállás nélkül, egy személyvonattal. értse meg .
megijedtem hogy utoléri a mozdonyt is a vég , alattam is szétfolyik a sínpár és
akkor mindennek annyi…
felmondását
elfogadom.