Duna partján szédeleg a késő nyári remény
Lábujjhegyen fáknak dőlve sóhajt nagyot szegény.
Csendben lépked, nem is pisszen, meg ne hallja senki,
Így indul el rejtekéről mámor magot vetni.
Messze nem
jut, meg-megállva bámulja a holdat,
Kiesik a
mag kezéből. "Elvetem majd holnap."
Nyújtózik,
majd szárnyra kap a remegő sugárral.
Lám a
remény is tovább áll, nincs ennél butább dal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése